Martin Luther King 80. születésnapjára

1929. január 15-én egy csöppnyi kis feketeség született a georgiai Atlantában. Lelkészcsaládba érkezett, a baptista közösség lelkésze volt az édesapa, a templom zongoristája az édesanyja. Vasárnaponként a papa érzelmektől túlcsorduló beszédeit hallgatta, testvéreivel a templomban nőt fel. Felcseperedve a Bostoni Egyetemre ment tanulni. Megismerkedett klasszikus filozófusok írásaival, Gandhi tanaival. 24 évesen a koreai háború kitörésének az évében (1953) fejében már ott zakatolt a háborúellenesség és az erőszakmentesség gondolata. Megnősült és Alabamába ment lelkésznek (ott született Forest Gump is:).

Lent Délen "Csak fehéreknek" táblák sűrűjével találkozott.  Alig pár hónapja kezdett el lelkészként dolgozni az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a Brown versus Board of Education perben úgy döntött, hogy a bőrszín szerinti szegregáció alkotmányellenes az állami iskolákban (1954). Rá egy évre egy fekete asszony nem adja át a helyét egy fehérnek, mire letartóztatják. Másnap Montgomeryben kitört a zendülés.

Hősünk a polgárjogi aktivisták mozgalmának az élére áll.  Egy év múlva letartóztatják, mert 30-al megy egy olyan utcán autóval, ahol 25 a megengedett sebesség (1956-ban Magyarországon is letartóztattak jó pár embert, és sokan oda menekültek szabadságért, ahol hősünk a saját szabadságáért kezdett küzdeni). Bombát dobnak a házára, amelyben bent van a felesége és négy és fél éves kislánya, de bosszú helyett az erőszakmentes ellenállás apostola lesz.

A feketék iskolai szegregációját törvényileg megszüntették, de Délen senki nem merte fehér állami iskolába íratni gyermekét. Kilenc bátor ifjú indult el iskolába 1957. szeptember 4-én az arkansasi Little Rockban, ám a kormányzó útjukat állja a Nemzeti Gárdával (ekkoriban Bill Clinton szaxofonozik ott az iskolai bandában, mielőtt Ő is arkansasi kormányzó, majd elnök lesz).
Az iskola kénytelen felvenni a fekete diákokat, a tanévzárón hősünk mond beszédet.

30 éves korára az amerikai feketék polgárjogi mozgalmának országosan, sőt nemzetközileg elismert vezetőjévé válik. Nehru indiai miniszterelnök meghívja Indiába, ahol Gandhi hívei kitárt karokkal fogadják. Hazatérve szomorúan látja, hogy a feketéket nem szolgálják ki az éttermekben. Ülősztrájkokat szerveznek. A mozgalom hatására eltűnnek a "Feketéket nem szolgálunk ki" táblák az üzletek falairól.

A buszokon továbbra is csak kijelölt helyekre ülhetnek feketék. Válaszul kockázatos útra indulnak a szabadságutasok - Freedom Riders. Az erőszakmentes, de provokatív akció meghozza sikerét. Megszüntetik az utazásokat érintő szegregációs törvényeket.

Évente letartóztatják, több merényletet kísérelnek meg ellene. Érzi valami nagy tüzet kellene cserébe rakni... 24 évesen 200 000 embert szervez Washingtonba a Menetelés a munkáért és a szabadságért eseményre. A Lincoln-emlékmű előtt (Forest Gumps is itt beszélt a vietnami háború ellen) hősünk mondja el a világtörténelem legismertebb álmát:

"Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: „Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.”

Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.

Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni…

Van egy álmom, hogy négy kicsi gyermekem egy napon olyan nemzet tagja lesz, ahol nem a bőrszínük, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket."

35 évesen a legfiatalabbként Nobel-díjat kap. További megmozdulásokat szervez. 1968 április 4-én egy motel erkélyén fejbelövik. Gyilkosát, James Earl Rayt a londoni Heathrow repülőtéren fogták el, ahol hamis kanadai útlevéllel próbált megszökni. 99 év börtönbüntetésre ítélték.

Születésnapját nemzeti ünnepnek nyilvánítják. Szobrát a westminsteri apátság szentjei között találjuk.

2009. január 15-én Amerikában és világszerte megünneplik Martin Luther King  80. születésnapját. Január 20-án Barack Obama beköltözik  a Fehér Házba. Hoszzú az út az első rabszolgától az első fekete elnökig.

Tovább!

Botránypolitológus akarok lenni

Krisztusi korba léptem ma. A múlt héten túléltem egy autóbalesetet, hamarosan gyermekem születik. Minden adva van, hogy egy kicsit átgondoljam az életem folyását.

Nem kívánom személyes dolgaim boncolásával terhelni az Olvasót. Helyette egy kiváló elme élettörténetét szeretném bemutatni. Samuel P. Huntington, amerikai politológus-történész munkássága önmagában is megér egy misét, gondolatait, véleményét érdemes áttranszformálni közép-európai világunk jelenségeinek jobb megértéséhez.

Huntington páratlan karriert futott be, 56 éven át a Harvard Egyetem tanára volt. Nem rosz móka a világ legjobb egyetemén tanítani, ám a világhír elnyeréséhez ez még önmagában kevés. Huntington hüvelykujját a világ ütőerére nyomva kiváló intuícióval érezte meg a világpolitika legfőbb kérdéseinek aktuális szívverését. Amerikában egy tudósnak is törődnie kell munkájának marketingjével. Kritikusai gyakorta fanyalogtak témaválasztásain, amelyek mindig divatos témákat jártak körbe. Egyet azonban biztosan ki lehet munkáiról jelenteni: sosem az aktuális korszellemet lovagolta meg, munkái mindig bátran a többségi főárammal szembe mentek.

 

Az akadémiai életen túl a tágabb közönség köztudatába egy 1993-ban publikált munkájával került, amely A civilizációk összecsapása címet viselte. A tanulmányt hamarosan egy bővebb könyv is követte, amelyet magyarul is olvashatunk és azóta a jelenkori politológia egyik sarokkövévé vált. Minden nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó elemző hozzá képest definiálja magát. E munka válasz volt Francis Fukuyama hasonló hatású munkájára A történelem végéről, amely a liberális demokrácia világát jövendölte a 21. század fő tendenciájaként. Huntington ezzel szemben a kulturális identitásokon alapuló konfliktusok eljövetelét vizionálta.

 

A világot nyolc civilizációra osztja történelmi tényezők alapján (Kína, a hindu civilizáció, Japán, Latin-Amerika, Afrika, iszlám, az ortodox, valamint a nyugati kereszténység). A fő konfliktusok a kulturális identitások kereszttüzében alakulnak ki, amelyek középpontjában az iszlám világ fog állni. 2001. szeptember 11-e után lanyhult a korábbi kritikák éle, ám mindmáig sokan bírálják világlátását. A globalizáció egységesítő tendenciái is halványulni látszanak pénzügyi és energia válságokkal tarkított mindennapjainkban. A nyolc civilizáció leírása párját ritkító és olvasmányos, ajánlom mindenki figyelmébe. Érdekes egy pillantást vetni a Kelet és Nyugat közti határra, amely kettészelve Romániát és a Balkánt a történelmi Magyar Királyság határainál fut (ortodox és katolikus-protestáns világ közti határ:).

Huntington másik legismertebb műve a demokrácia terjedéséről szól történelmi perspektívában: Harmadik hullám: demokratizálódás a 20. században. Ebben nagy ívű összefoglalást adott az 1974 óta Dél-Európában, Latin-Amerikában és a volt szovjet birodalomban lejátszódott rendszerváltozásokról, beleillesztve őket a demokrácia terjedésének 150 éves folyamatába.

Legutolsó könyve, amelyet éppen halálakor olvastam az amerikai identitás változásait írja le. A nyugati protestáns értékek legnagyobb kihívásaként a spanyol ajkú hispán bevándorlást írja le hátborzongató nyitottsággal, lerombolva a politically correct álszent nyelvezetét.

Munkái mellet érdemes elgondolkodnunk az ételmiségi pálya különbségein Amerikában és tájainkon. Huntington élete végéig nyíltan vállalta, hogy a demokratákra szavaz, miközben írásai a neokonzervatív hullám alapművei közé tartoznak. Konzervatív nézeteivel több, mint fél évszázadon át egy multikulturalizmusáról híres tanszék oktatója lehetett. Bátran politikai tisztséget is vállalt a Carter adminisztrációban (demokrata elnök). Korábbi szerzőtársa, Zbigniew Brzezinski vezetése alatt a Nemzetbiztonsági Tanács biztonságpolitikai tervezőrészlegének koordinátora volt. A legszimpatikusabb számomra nem is a politikába való bejutás - ez a csatorna nálunk is rendelkezésre áll, hanem a nyitott visszaút lehetősége. Van átjárás a magas tudomány és a nagypolitika világa között. A politikai ciklus végével az akadémiai világ tárt kapuja várja a politikust, aki a legnagyobb természetességgel térhet vissza tanszékére anélkül, hogy pártkatonának tekintenék. A tanszék presztízsét is csak növeli a politikai funkció betöltése.

A Felvidék nem Amerika. A "független értelmiségi" állatfaj azonban nálunk kihalóban van. Nehéz mifelénk egyetemi karriert befutni, politikai tisztséget betölteni, a főáramtól eltérő gondolatokat nyilvánosan papírra vetni. Itt mindenkinek több sapkája van. Egy személyben mindenki MKP-és, Csemadok-os, helyi dalárdatag és még sorolhatnám (a fiatalabbak Via Nova ICS-sek, DH-sok, MIK-esek). Ez meggátolja a társadalmi párbeszédet, függőségi viszonyokat teremt elvileg független intézmények között (majdnem minden civil szervezet vezetője MKP vezető is valamilyen szinten). A jól működő civil szféra megerősödésének így egyetlen útja lehetséges. Nevezzük ezt "komoly politológiai szakterminológiával": "egysapkásodásnak".

Huntington sikerének egyik magyarázata az öntörvényűsége, vagyis az, hogy politikai véleményét nem kötötte a pártok irányvonalához. Botránypolitológusként szerepelt újságok címlapjain.
Botrány, hogy nálunk ilyen kevés található e kivételes fajtából.

Tovább!

Fekete karácsony Obamával

2008 a pekingi olimpia mellett Barack Obama győzelmének az éve volt. Itthon elméláztunk azon, vajh mily szép is lenne egy magyar vagy roma elnök Szlovákiában. E utópiahullámot kerülni szeretném ebben a bejegyzésben. A karácsonyi nagy nyugalom heteiben az ünnepi rituálékon túl kiadós olvasással tengetem napjaim. Nem terveztem elolvasni, ajándékként mégis a kezeim közé került Obama 2006-ban írt könyve (Vakmerő remények, gondolatok az amerikai álom újraélesztéséről, The Audicity of Hope, Thoughts on Reclaiming the American Dream). Mielőtt megkaptam éppen elolvastam Samuel P. Huntington: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái című remekét. Egy frissen megválasztott demokrata elnök és az egyik leghíresebb konzervatív politológus írása. Lássuk csak mennyire eltérően látják Amerikát és a világot ők ketten. Olyan ez, mintha Huncsík Péter és Duray Miklós írásait böngésznénk idehaza.

A politikusok által írt könyvek két kategóriára oszthatóak: amint a bor, úgy az ilyen könyv is lehet "jou" vagy csak szörnyen "ouh". Barack Obama könyve 2006-ban jelent meg és meglepően őszinte. Ritka dolog ez manapság, egy ültömben el is olvastam.

A bevezetőben Amerika legfőbb gondjaként a mindent átható megosztottságot tartja  Demokraták és Republikánusok között. A választási rendszer " a győztes mindent visz" szabálya miatt nem lehet a legcsekélyebb megegyezésre jutni alapvető kérdésekben.

"Nyilvánosan alig találkozni reális önértékeléssel, magába nézéssel, felelősségvállalással bármelyik oldalon, nem beszélve arról, hogy a legcsekélyebb mértékben sem ismerjük el azt, hogy esetleg mi is felelősek lehetünk a rövidzárlatért. Ehelyett, amit hallani - és nem csupán kampányokban, de vezércikkekben, könyvekben, sőt a folyamatosan teret hódító blogvilágban is - , az csupa bírálat-visszautasítás és felelősségáthárítás. Az ember - ízlése szerint - a jelenlegi helyzet kialakulásáért okolhatja a radikális konzervativizmust vagy a perverz liberalizmust, a nagy olajcégeket vagy a mohó ügyvédeket, a vakbuzgó hitszónokokat vagy a melegaktivistákat a Fox News tévéadót vagy a New York Timest."

Ugye milyen ismerős, Fidesz - MSZP, Fico  - ellenzék, Bugár - Csáky, ha ezek megegyeznének egymással mindjárt eljönne a Kánaán azon nyomban. Nem kell itt vitatkozni, álláspontokat ütköztetni - meg kell egyezni oszt kész. Az ilyen populista duma mindig borzolja az idegpályáimat, tán nem a demokrácia lényege a nézetek szabad pluralizmusa, miért kellene mindenkinek egyetérteni mindenben. Az olyan diktatúra szagú valami - pionírnyakkendő színe és pitralon szaga van. 

Lassan azonban én is rengeteg olyan parttalan vitát látok magam körül, aminek semmi értelme. Tényleg vannak dolgok, amelyekben meg lehet és meg is kell találni a közös nevezőt.  Különben sehova nem vezető viták foglyaivá válunk - pl. oktatási és nyelvtörvény Szlovákiában. Mit mond erre a gyümölcsnevű frissensült amerikai elnök:

"Persze másról is kellene beszélni. kellene beszélni arról a sokmillió amerikairól, aki nap mint nap szorgalmasan végzi a dolgát. bejár a munkahelyére vagy éppen állást keres, viszi a saját vállalkozását, segít a gyerekeinek a házi feladat megoldásában, harcot vív a magas gázszámlákkal, az elégtelen betegellátással, vagy küzd egy olyan nyugdíj megszerzéséért, aminek a folyósítását valahol valamilyen csődbíróság letiltotta. ezek az emberek mind-mind reménykedni és remélni szeretnének, de félnek a jövőtől. Az életünk tele van ellentmondással és bizonytalansággal. És minthogy a politika olyan keveset foglalkozik mindazzal, ami velünk naponta történik - mert azt már megértették, hogy a politika üzlet, nem pedig szolgálat, hogy a politikai viták pedig inkább csak cirkuszok, ramazurik-, ezért befelé fordulnak, és egyúttal el is fordulnak a hangos, gyűlölséggel teli, vég nélküli perpatvaroktól."

Ez még mindig nagyon populista szagú duma, ám ekkor elkezdi kifejteni gondolatait a megoldási lehetőségekről.  Itt kezd izgalmassá válni a történet. A megoldás a visszatérés az eredeti értékekhez, ahhoz, amit Huntington Amerikai hitvallásként ír le.

"Maguktól érthetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek lett teremtve, hogy a teremtő mindenkit bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal ruházott fel, és hogy ezen jogok közé tartozik az élethez, a szabadsághoz és a  boldogsághoz való jog." (Ezt nem Obama írja, ezek a Függetlenségi Nyilatkozat kezdő sorai 1776-ból.)

Seymour Martin Lipset, az egyik legismertebb politológus őt kulcsfontosságú elvben határozza meg a Hitvallás velejét: szabadság, egyenlőség (az esélyeké és a tiszteleté, nem pedig az eredményeké vagy az életkörülményeké), individualizmus, törvények által korlátozott kormányzat és laissez-faire (azaz a dolgok szabad folyása). A Hitvallás központi eszméi csaknem teljes körűen a protestáns értékekből erednek. Nem alkottak hasonlót a szárazföldi Európában, sem a muzulmán, buddhista, ortodox, konfuciánus, hindu, zsidó, katolikus, de még a lutheránus és az anglikán kultúrában sem. 

Demokrata, republikánus, fekete, fehér, sárga egyaránt egyetért magáénak vallja az individualizmus és e munkaerkölcs alapvető értékeit. Egy átlag amerikai évente 350 órával dolgozik többet, mint európai társa. a tizenévesek 60 százaléka dolgozik, háromszor annyit, mint a többi iparosodott országban. A szabadságot gyakran bűnnek érzik, gyanakvással tekintenek a munka nélkül töltött időre. Ezeket a statisztikákat, mindig enyhe kétellyel olvasgattam korábban, azonban 2006-os amerikai utam során megbizonyosodhattam azok igazáról. 

Mielőtt tovább lépünk életünk kavargó forgatagában álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk át vajon mifelénk magyarok közt a Kárpát-medencében hány olyan alapvető érték van amelyben egyetértünk és identitásunkat arra alapozzuk:

közös nyelv, ezeréves történelmünk sikerei és kudarcai Szent Istvántól a királyság széthullásáig, magyar nemzet határokon átívelő egysége (december 5. után azért egy kérdőjelet tegyünk ide?), tehetséges népnek tartjuk magunkat, akiket csak a történelem sorsrontó viharai akadályoznak meg a kivirágzásban.

A munkaerkölcsünket a kommunista múlt tartja még mindig béklyókban, az egyéni sikerre sandán tekintünk (nehogy má a szomszédnak zöldebb legyen a kertje), tehetségeink külföldre menekülnek, a munka nem érték - az anyagi vagyon fétissé vált. Sikeres gazdagjaink pedig minden nap elfelejtenek áldozni az őket körülvevő közösség oltárán.

Obama egy jó sztorit hoz kontrasztként a világ leggazdagabb emberével való találkozáskor:

"Warren Buffetnek, a Berkshire Hathaway elnökének az irodájában öltem. Hallottam már Buffet híres szerénységéről és egyszerűségéről - hogy még mindig ugyanabban a házban lakik, amit 1967-ben vásárolt, és hogy gyermekeit mind az omahai állami iskolába járatta. Mégis kissé meglepődtem, amikor beléptem ebbe a furcsa omahai irodaházba - amely nyugodtan lehetett volna egy biztosítási ügynök irodája is. "Jöjjön ide hátra", szólt ekkor egy női hang. Körülnéztem  és a sarokban megláttam magát az Omahai Pénzcsinálót, amint nevetgél valamin a lányával, Susie-val és az asszisztensével. Öltönye kissé gyűrött volt, bozontos szemöldöke magasan tornyosult a szemöldöke fölött. Buffett azért hívott Omahába, hogy az adópolitikáról beszélgessünk. pontosabban azt akarta tudni, hogy Washington miért csökkenti tovább az ő jövedelmi körébe tartozók adóját, miközben az államháztartás csődben van.

 _ Minap elvégeztem egy számítást - mondta, amikor leültünk a szobájában. - habár sosem folyamodtam adókedvezményekhez és sosem volt adótanácsadóm, most, miután kifizetjük a bérért járó adót, mint mindenki más összeget, én arányosan kevesebb adót fizetek be, mint a saját recepciósom. Majdnem biztos vagyok abban, hogy alacsonyabb adókulccsal adózom, mint az "átlag amerikai". 

 - A szabad piac a legjobb módszer, amit eddig kitaláltak, arra, hogy az erőforrásokat a lehető leghatékonyabb és legjövedelmezőbb módon aknázza ki - mondta. - A kormány nem jól muzsikál e téren. Viszont a szabad piac sem igazán megfelelő arra, hogy biztosítsa a megtermelt javak tisztességes vagy bölcs elosztását. Ezeknek a javaknak egy részét vissza kéne forgatni az oktatásba, hogy az újabb nemzedékeknek is jó esélyei legyenek, és hogy fenntartásuk az infrastruktúrát, meg hogy valamiféle biztonsági hálót nyújtsunk mindazoknak, akik a piacgazdaság vesztesei.

Itt vagyok például én. Nekem történetesen volt tehetségem ahhoz, hogy jól forgassam a tőkét. De hogy használni is tudjam ezt a képességemet, ahhoz kellett ez a társadalom, amelybe beleszülettem. Ha egy vadászó-halászó törzs tagjának születtem volna, ez a tehetségem teljesen haszontalan. S mivel nem tudok gyorsan futni, nem vagyok különösebben erős, valószínűleg valamilyen vadállat vacsorájaként végeztem volna. de elég szerencsés voltam ahhoz, hogy akkor és oda szülessek, amikor és ahol a társadalom értékelte ezt a tehetségemet, jó oktatást biztosított, hogy fejleszthessem képességeimet, és olyan jogi és pénzügyi rendszert alakított ki, amely lehetővé tette számomra, hogy azt csináljam, amit szeretek, és ráadásul még sok pénzt keresek. A legkevesebb, amit tehetek az az, hogy igyekszem ennek egy részét visszafizetni."

Hát egy két ilyen figura nálunk is elkelne.

Amikor ideértem a bejegyzés írásánál olvastam, hogy meghalt Samuel P. Huntington. Nagy koponya volt. Nyugodjék békében.

Obama két hét múlva beköltözik a Fehér Házba, Huntington halott, Warren Buffett szegényen fog meghalni - vagyonát egy alapítványra hagyja. Itthon fagy van odakint, de hó nem esik, korán sötétedik. Fekete karácsony.

Tovább!